Csillagtallérok

 

Volt egyszer egy kisleány, apja-anyja meghalt, és olyan szegény volt, hogy szobácskája sem volt, ahol ellakhatott volna, és ágyacskája sem volt, ahol megalhatott volna; végül egyebe sem maradt, csak a ruhanemű, amit viselt és egy darab kenyér, amit irgalomból adott neki valaki. Mégis jó volt és jámbor. És mert az egész világtól elhagyatva volt, bizodalmát a Jóistenbe vetvén, kiment a mezőre. Ott egy szegény emberrel találkozott, és az így szólt:
– Ah, adj ennem valamit, nagyon éhes vagyok.
A leányka pedig odaadta neki azt a kis darab kenyeret, amije volt, mondván:
– Áldjon meg az Isten!, azzal továbbment.
Aztán jött egy gyermek, az így jajgatott:
– Jaj, de fázik a fejem; adj valamit, hogy betakarhassam!

A leányka levette a sapkáját, és a gyermeknek adta. S hogy tovább ment egy darabig, jött egy másik gyermek, annak mellénykéje nem volt, azért fázott, a leányka pedig odaadta neki az övét, s hogy még tovább ment, egy gyermek szoknyát kért tőle, s annak is odaadta a sajátját.

Végül egy erdőbe ért és addigra már besötétedett, és akkor jött még egy gyermek, és kért egy ingecskét, és a jámbor leány azt gondolta:
„Sötét éjszaka van, úgysem lát senki, bizony odaadhatod az ingedet is”, és levetette az ingét, és azt is odaadta.

És ahogy ott állt, és immár végképp semmije sem volt, egyszerre csak hullani kezdtek az égből a csillagok, és megannyi fényes pengő tallér voltak; s habár elajándékozta az ingét, nos egyszerre csak új ing volt rajta, mégpedig a legfinomabb lenvászonból. Akkor pedig az ingecskéjébe gyűjtötte a tallérokat, és gazdag volt, amíg csak élt.